A

PARKBAN  

 Mike a kedvenc padján üldögélt a gyönyörűen gondozott Auburndale parkban, Boston külvárosában. A parkon a Charles folyó bandukolt lassú egykedvűséggel keresztül egyenesen az óceán felé, gyönyörködtetve az arra járókat. Mike egyedül ült és az augusztus végi, lassan lenyugvó napot csodálta. Gondolkodott. Elsősorban a munkáján, de voltak más titkos témái is, amiket néha néha vett csak elő. Ezeken lopva, mintegy magát kényeztetve elmélkedett. Ahogy a padon ült lábait keresztbe tette és a távolba merengett. Ránézésre sportos, a korai negyvenesek laza stílusában öltözködő férfi volt. Nem volt kifejezetten jóképű, de sugárzott róla az a fajta férfiúi magabiztosság, amit a férjet kereső nők kifejezetten értékeltek. Ezért már megszokta, hogy a gyengébb nem ezen korosztálya tagjainak tekintete hosszabb ideig időzött el rajta. Ezt nem bánta, mivel hasonlóképpen szerette ő is a csinos hölgyeken felejteni pillantását. 
Vasárnap délután volt, nem sietett sehova, nem várta senki otthon, volt ideje tűnődni azokon a dolgokon, amik foglalkoztatták. Eszébe jutottak életének régi emlékei. Melyek voltak helyes döntései, miknél fogott mellé és mikor voltak azok az események, amelyeken úgy átsuhant, hogy nem is sejtette mi történik körülötte. Ezekből kiemelt egyet és azt gondolta végig újra, hátha át tud belőle valami tanulságot hozni a mába.
Ekkor eszébe jutott egy, már többször végiggondolt, régi tanítás a Talmudból, amely egy fontos, napjainkban is érvényes útmutatást magyaráz meg. Eszerint, ha a sivatagban jársz egy korsó vízzel és ott egy szomjazó emberrel találkozol mit teszel? Kettőtöknek nem elég a víz a következő oázisig viszont neked elég lehet. Ha adsz neki mindketten odavesztek. Mi a teendő ez esetben? A szent szöveg egyértelmű iránymutatása szerint először magadat kell mentened és csak ha a te életed nincs már veszélyben akkor mentheted a felebarátodét.
Ez a kemény, talán elsőre ridegnek tűnő állásfoglalás mindig gondolkodóba ejtette Mike-ot. Biztosan igaza van az ősi bölcseknek? Nehéz volt ezt eldönteni, mivel Mózes a felebaráti segítségre bíztat. Mike tudta, hogy ő mit tett ehhez 4 hasonló esetekben és azóta is sötét fellegként köröz felette a kérdés, hogy vajon jól döntött? Szerette volna hinni, hogy jól és ha legközelebb is ilyen helyzetbe sodorná a sors, akkor is jól fog dönteni. De ebben nem volt biztos.
Ahogy így merengett különféle emberek haladtak el előtte a sétányon, ami kedvenc útvonala volt a külváros szépen karbantartott zöld parkjában sétálóknak. Szerencsére a mindenféle kerekeken guruló fiatalok ki voltak tiltva erről a sétányról, nekik a város elöljárói a közelben külön pályákat alakítottak ki. Azok tele akadályokkal és izgalmas kihívásokkal csalogatták őket, nagyban csökkentve ezzel a korosztályok közötti konfliktus lehetőségét a parkban. Mike nagyra értékelte ezt. Itt valóban úgy érezte, hogy megvalósult a "Mi az emberekért vagyunk" kampánymondat, amit sokszor megígértek különféle, hatalomra, pozícióra vágyó emberek, miközben a város vezető pozícióiért szálltak be a választási küzdelembe. Mike tapasztalatból tudta, hogy az ember alapjában véve nem a másik ember örömének előmozdításáért lett teremtve. De szerencsére egyszer-egyszer látott ezzel szemben álló, üdítő ellenpéldát is. Ezen is eltűnődött néha a titkos témáinak egyikeként.
Ahogy ott üldögélt egy fiatalos, jól szituált nő haladt el előtte a sétányon, látszólag teljesen belefeledkezve az éppen zajló telefonálásába. Ahogy pár lépéssel elhagyta Mike-ot megállt és elkezdett valamit keresni a táskájában, miközben a telefonálást sem hagyta abba. Ezért nem vette észre, hogy egy darab összehajtott papírt véletlenül kiesett. A papír a földre hullott, némi nesz kíséretében, amit Mike jól hallott, de a nő láthatóan nem vette észre és tovább indult. Mike rövid habozás után felállt odalépett és felvette a papírt majd a nő után szólt. De az haladt tovább elmerülve a beszélgetésében. Ismételt, kissé hangosabb szólítására végre visszafordult és csodálkozó szemmel tekintett Mike-ra. Ő a papírdarabot maga elé tartva jelezte mi történt, mire a nő visszalépett, illedelmesen kivette Mike kezéből a papírt mialatt letette a telefont. 
- Ön nagyon kedves - mondta. 
- Semmiség - válaszolta Mike miközben a nő arcát vizsgálta. Felderengett benne valami távoli emlék, egy érzés, mintha ismerős lett volna egy pillanatra ez a fiatalosan csinos, helyes, szőkésbarna nő, aki a harmincas éveinek végén vagy a negyvenes éveinek elején járhatott. Honnan ismerhette? Nem nagyon voltak ilyen, kifejezetten elegánsan öltözködő, női ismerősei itt, lévén nem olyan régen lakott ezen a környéken. Már ha azt a tíz évet nem számítjuk hosszú időnek. Miközben gondolatai között kutatott, a nő folytatta.
- Ismerjük mi egymást?
Erre Mike meghökkent, hogy milyen fura egybeesés lévén pont ezen gondolkodott ő is.
- Nem hinném.
Miközben ezt mondta, egyre kevésbé volt már biztos magában.
- Én türelmes vagyok - folytatta a nő, amit Mike már végképp nem értett és kérdőn, kissé bambán bámult vissza. Próbált a szavaknak valami értelmet adni, mire a nő folytatta.
- Slane goth fólme.
Ahogy ezt Mike meghallotta elsötétült előtte a világ és egy-két pillanatig nem volt tisztában azzal mi történt vele. Fülei hangosan zúgni kezdtek, szíve a torkában kalapált, a tiszta látása cserben hagyta és csak állt ott mozdulatlanul. Mikor felocsúdott és képes volt fókuszálni, maga köré pillantott, de már nem látta a nőt, az emberek ugyanolyan kellemes tempóban sétálgattak körülötte és egy kicsit furcsállották miért áll ott mereven. Fogalma sem volt meddig tarthatott ez az önkívülete. Sok nem lehetett, gondolta, mivel a sétáló emberek nem fogtak különösebb gyanút a mozdulatlansága miatt. De annyi idő bizonyosan eltelt, hogy a nő gond nélkül távozhatott és már nem látta sehol a maga körül, sem a sétányon.
Jobb híján visszahuppant a padra és csak bámult maga elé. Agya zakatolt és kereste a megoldást mindarra, ami az előző pillanatban történt. De egyelőre semmi épkézlábbal nem szolgálhatott. Csodálkozott, hogy az eddig számára oly becsben tartott memóriája és intuíciója most valamiért cserben hagyta. Egy dologban szinte biztos volt: hallotta már ezt mondatot, de nagyon-nagyon régen. El  sem tudta képzelni, hogy kerülhetett ez most ide, miért mondta neki ezt a nő. Még egy ideig ült ott és üres tekintettel a naplemenetelét bámulta, hátha kap valami támpontot tőle, de nem kapott semmit. Nem volt kedve a talmudi történetet sem továbbgondolni, így elindult hazafelé.
Séta közben megpróbálta visszazökkenteni magát a saját normálisnak vélt állapotába. Viccesen arra gondolt, hogy mindig voltak nők, akik nagy hatást tettek rá, de ez volt eddig a legütősebb, azt biztos. Ezen mosolygott egy kicsit, próbálta gondolatait valamivel kellemesebb irányba terelni, de nem nagyon sikerült.